Kik is vagyunk valójában...?

 

Szeretettel köszöntelek! :)

Örömmel tölt el, hogy rátaláltál erre a blogra. Remélem találsz benne számodra is hasznos és motiváló, akár cselekvésre is ösztönző gondolatok. 

Eddig nem gondolkodtam azon, hogy ilyen formában osszak meg gondolatokat, azonban a változás szele hozzám is elért. 

Bízom benne, mindazokhoz tudok majd szólni, akikkel hasonló gondolataink vannak, és azokhoz is, akik épp e gondolatokhoz kapcsolódva hozzák majd meg az életükben, a továbblépéshez szükséges döntéseket. 

A világ és ezzel együtt az emberiség is elérkezett egy fordulóponthoz. Egy olyan korszak küszöbére érkeztünk, amelyen az áthaladás, egy magasabb emberi minőséget, egy tudatosabb, egy mélyebb megértést kíván tőlünk.  Bizonyára ezt nem csak én érzem így, hisz ha nyitott szemmel járunk, kelünk a világban, barangolunk a világhálón, a Youtube csatornán, találkozunk ilyen és ehhez hasonló állításokkal. 

Sokan vannak, akik valamilyen formában hangot adva a változásnak, közzé teszik gondolataikat, javasolnak, tanítanak valami okosságot, különböző tanokból merített bölcsességet osztanak meg és vannak, akik csodálatos gyöngyszemekkel, igazi bölcseséggel ajándékoznak meg bennünket.   

Magam is sokat közülük elolvasok, meghallgatok és mindenkitől tanulok is valamit, mert ahányan megosztják, annyi "igazságot „közvetítenek. Ugyanakkor, időnként megállok és felteszem a kérdést önmagamnak: vajon tényleg mindegyik igazság? Hogyan lehet ennyiféle igazság? 

A kérdésen elmélkedve lehet, hogy ezt már Te is feltetted magadnak.  Oké, de akkor, mi az igazság, kinél van, és hol találjuk? Amire rájöttem, az az, hogy az emberi gondolkodásban nincs abszolút igazság, mindenki a saját értelmének megfelelő szemüvegen keresztül lát, hall, tapasztal meg valamit a világból. 

De kik is vagyunk valójában, akik ennyire sokféleképpen látunk, érzünk, tapasztalunk? 

Az alábbiakban egy kis betekintést szeretnék neked nyújtani, hogyan jutottam azon felismerésekhez, megértésekhez, amelyekről majd a későbbiekben beszélek, és amelyek szerint ma már élem az életem, és létezem a világban.

Sok-sok évvel ezelőtt (lehettem 13-15 éves)  fogalmazódott meg bennem az a kérdés, hogy mi is az értelme az életünknek? 

Miért születtünk erre a földre, mi a célja annak, hogy itt, emberi testben, anyagi korlátok között élünk? 

Van-e ezen a földi életen túl is élet, vagy csak ez a rövidke időszak a mienk és a halálunk után nincs tovább? Sokáig kerestem rá a választ, aztán, mint a többi ember, ezeket a kérdéseket hátrahagyva éltem a mindennapjaimat. Tanulás, munka, házasság, gyermeknevelés; küzdelem a mindennapokban a megélhetésért, a jobb egzisztencia eléréséért, és keresve a boldogsághoz vezető utat, különböző eszközökkel. Mindaddig éltem így, amíg az életem bizonyos szakaszában egy meghatározó fordulat el nem érkezett, amely a korábbi kérdésekre visszairányította a figyelmemet. 

Elindultam hát, hogy megkeressem a válaszokat. Sok emberrel, - akiket addig nem ismertem - kerültem kapcsolatba és általuk új megismerésekhez, felismerésekhez jutottam. Olyan könyvek akadtak a kezembe, amelyek azelőtt soha, olyan közösségekkel találkoztam, akikről azelőtt még soha nem is hallottam. Elolvastam sikertörténeteket, - a teljesség igénye nélkül néhány könyv cím - Gondolkodj és gazdagodj, Sikerkalauz, Gazdag papa, Szegény papa, stb. mert azt hittem a boldogság talán a pénzen (is) múlik,  (gyerekkorom óta a pénzzel való viszonyunk gyenge lábakon állt, inkább nem volt elég, mint az ellenkezője).  Kerestem a válaszokat rendíthetetlenül, és egy idő után azt éreztem, hogy minden olyan üressé vált. Bármit is mondanak, vagy olvasok, valahogyan nem értem, mert nálam hosszútávon, nem működnek a dolgok. Gondolkodtam, talán bennem lehet a hiba?  Bizonyára nem értettem meg valamit jól, mert különben nálam is működnének, úgy, ahogy másoknál.  Ezért aztán nem adtam fel, kerestem tovább, az "igazságot"- egyre jobban érdekelt, hogy mi lehet az életünk célja? Tudni és érteni akartam.  

(Addigra már teljesen világos volt számomra, az, hogy nem lehet csak ennyi az élet - megszületünk, küzdünk, majd meghalunk és vége, - mert ennek aztán semmi, de semmi értelme nincs.) 

Születésem utáni pár hétben vagy hónapban, ahogy szokás volt annak idején, megkereszteltek, tehát katolikus vallási háttérrel, de a gyakorlati életben vallástalanként éltem az életem. A családom minden tagja keresztény katolikus, de a nagymamámon kívül, senki sem gyakorolta a hitét. Valószínűleg nem is igazán éreztük ennek szükségességét, hisz a kommunista rendszerben ez nem is volt elfogadott. Isten nevét sem szabadott kiejteni, nem hogy a vallást gyakorolni.  Amikor az életem ismét egy nehezebb szakaszába érkezett, éreztem, hogy szükségem lenne segítségre. Valamire, vagy valakire, aki mellettem áll, akivel, és amivel az adott helyzetből ki tudok jutni. Egy nagyon kedves ismerősöm, aki egy hívő ember, ajánlotta legelőször, hogy imádkozzam azért, amit elérni szeretnék. Nagyon furcsa volt ez nekem, hisz én soha azelőtt nem imádkoztam. (A nagymamám ugyan megtanította velünk, gyerekekkel a "Miatyánkot", ezért, azt az egy imát tudtam kívülről, de tudatosan soha nem alkalmaztam, igazából valamelyest formaságnak gondoltam az egész hit kérdést, az imádkozást is beleértve.) Elővettem hát ezt az imát és minden este, lefekvés előtt megfogalmaztam magamban a kérésemet, majd elmondtam a "Miatyánkot". Így ment ez napokon, heteken, talán hónapokon is keresztül, amíg egy újabb fordulat nem érkezett az életembe. Nagyon hálás voltam, mert ez reményt adott nekem a jobb élethez. Ezek után félre is tettem az imát, mivel a dolgok kezdtek jobbra fordulni, és már nem éreztem az ima fontosságát, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy ez helytelen döntés volt. A dolgok egy bizonyos idő múlva még rosszabbra fordultak, már a házasságom is "veszélyben volt". Visszatértem hát az imádkozáshoz, Isten felé fordulva esténként elalvás előtt ismét kértem a segítséget. Hozzá kell tennem, mindezt csak magamban, csendben, hogy senki meg ne tudja, hogy én imádkozom, - mert a családban biztosan furcsán néznének rám, nem is értenék, mi történt velem? Talán elment a józan eszem? 

Egy idő után, úgy éreztem, hogy egyre több az erőm, egyre tisztábban látok dolgokat, amit, akkor még nem tudtam, hogy mitől lehet?

Bár, az imádkozás ellenére a körülöttem lévő dolgok nem a pozitív írányba kezdtek változni, inkább egyre rosszabbá váltak, én viszont közben egyre nyugodtabbá, - ami érthetetlen is volt számomra, hisz nem tudtam mi lesz, és azt sem tudtam mit kellene tennem, hogy jobbra forduljanak a dolgok; de valamiért egy olyan belső békét tapasztaltam magamban, amit nem tudtam megmagyarázni. Így aztán csak hagytam, hogy a dolgok történjenek. Igyekeztem mindig a legjobbat adni magamból, szeretettel fordulni minden és mindenki felé.  Kezdtem megérteni, hogy nem csak az szolgálja a legfőbb jót az életünkben, amit jónak ítélünk meg. Sokszor a kellemetlen, rossz érzések, nehéz, talán számunkra megoldhatatlannak tűnő feladatok, szenvedések, szomorúságok vezetnek el bennünket egy olyan fejlődési fokra, melyre nélkülük nem érhettünk volna el. Megértettem, hogy a ragaszkodással, mások elvárásainak való megfeleléssel, csak egy börtönt építek magamnak, amelynek a rácsai fogva tartják az életemet. Megtanultam, mert az élethelyzetek megtanították számomra, hogy az ÉLET (a puszta létezés) megengedése, beengedése mennyire felszabadító érzés. Megtanultam azt is, hogy az élet nem küzdelem, sokkal inkább egy megengedés, megengedem magamnak, hogy éljek, hogy merjek hibázni, hogy bejárjak utakat, hogy próbálkozzak, kísérletezzek, hogy szabadon engedjem a gondolataimat, merjek szembe nézni magammal, ki is vagyok valójában? Mi lakozik bennem, mi az, ami mozgat, mi az, ami ki akar jönni belőlem, mi az, ami meg akar nyilvánulni általam a világban. 

Most, kedves olvasó, gondolhatod, hogy ezek micsoda nagy szavak, vajon mennyire nagyra tartom magam, ám ez koránt sincs így. Abszolút szerény, visszafogott ember vagyok, aki ma már egy belső nyugalommal, mondhatjuk úgy is, hogy boldogsággal éli az életét. Legyen bármilyen nehéz is az élet, legyen koronavírus járvány, legyen gazdasági válság, mindezek ellenére egy olyan belső nyugalom és olyan belső boldogság jellemzi az életemet, amelyet nem a környezetem, nem a külvilág állapota határoz meg. 

Ma már tudom és érzem, az ereimben, a szívemben, hogy a létezés világában e földi életünk csak egy állomás. Egy olyan állomás, amely a fejlődésünket szolgálja. Ide tanulni jövünk, kifejleszteni magunkban az isteni képességeket, hogy aztán mindazt, amit megtanultunk, továbbvigyük magunkkal a létezés következő világaiba. Ma már tudom, hogy az életem célja Isten megismerése. Minden, amit eddig tettem, amit eddig elértem, megtanultam, tapasztaltam, ami az életem része volt, (akár jó, akár rossz), amit most a jelenben tanulok, tapasztalok, megélek, amit még ezután fogok tanulni, tapasztalni és megélni, ahhoz segítenek hozzá, hogy lelkileg és szellemileg fejlődjek, úgy, hogy közben itt, a földi életemben boldog, elégedett életet éljek.

Kedves Látogató! 

Hálás köszönettel tartozom, hogy még itt vagy velem, bizonyára valamiért érdekel téged is ez a téma, mert egyébként már biztosan bezártad volna ezt a blogot. :) 

Tehát, ha számodra is valóban fontosak a fenti kérdések, és ha érdekel, hogy milyen konkrét út vagy utak vezetettek engem a fentebb írt felismerésekhez, akkor gyere, tarts velem a továbbiakban is. Témákra, részletekre lebontva próbálom megosztani, hogy mi minden volt és van a segítségemre, hogyan tudod Te is alkalmazni, vagy hogyan tudsz Te is felismerésekhez jutni általa.

Ezek nem tanácsok, vagy tuti tippek, melyek minden bizonnyal működnek nálad is és ezért vakon kellene követned. Nem, erről egyáltalán szó nincs, sőt nem is ajánlom, hogy ezt tedd! 

Csupán egy ember vagyok, aki az igazságot önállóan keresi, olyan, mint Te. 

Mindannyian erre a világra születünk meg, itt élünk, tanulunk, fejlődünk, és ha eljön az idő, magunk mögött hagyva e földi világot, utazunk tovább a létezés láthatatlan birodalmaiba.

De, mi végre van mind ez?

Mit kell tennünk a születésünk és a halálunk között?

Mit jelent valójában élni és meghalni?

Hova megyünk a halálunk óráján?

Mit viszünk, vagy mit kellene magunkkal vinni?

Engem ezek a kérdések érdekeltek és érdekelnek ma is, és ha Téged is, akkor bizonyára találsz majd hasonlóságokat, melyeket akár közösen is tovább gondolhatunk, hisz a tanulás és a fejlődés végtelen. 

A világ általunk létezik és mi mindannyian, közösen alkotjuk ezt a világot olyanná, amelyben élünk, vagy amelyben élni szeretnénk.  

"Tekints úgy az emberre, mint egy kincsesbányára, teli felmérhetetlen értékű drágakövekkel. Egyedül csakis a nevelés képes arra, hogy feltáruljanak kincsei, és azok, az emberiség javára váljanak." 

Hálásan köszönöm az olvasásra szánt idődet és a figyelmedet.

Kérdésedet, hozzászólásodat, gondolatodat, ha megosztod, örömmel veszem.

Csodás napokat kívánok!